Tegnap vasárnap lévén, a hetedik nap, mikor még a Jóisten is megpihent, megengedtem magamnak egy kis álmodozást. Mennyire más volt ez, mint mikor kislány koromban a fehér hercegről ábrándoztam! Terveket szövögettem a jövőmről, hogy mit szeretnék kezdeni magammal pár év múlva, mi hasznosat fogok csinálni az egyetemi padok koptatása helyett. És úgy döntöttem főzni szeretnék. Főzni. Nemes egyszerűséggel csak ennyi. Szeretnék másoknak főzni. Finom étket készíteni, a másik hasához igazodni, kitalálni milyen apróságra vágyik az nagyon érdekes és izgalamas. Mertugye ezt már korábban is megmondták a bölcs emberek: az evés fontos, igenis számít, hogy mit eszünk, hiszen az testünkké válik, mi magunk leszünk és nem mindegy, hogy valaki patkánymérget vagy csokipudingot eszik-e. Tegnap főztem. Egész délelőtt a hagymaágyon sülő husira meg a krokettekre gondoltam. Sikerül-e? Ehető lesz, vagy odaég és akkor vajaskenyeret eszik az egész család. De sikerült! Jó lett. És nagyon örültem neki. Meglepően nagyon. Szabadjára engedtem a képzeletem és már a catering-cég nevén gondolkodtam, mikor apukám a sajtos sonkatekercsek, oreganos bagettek, friss saláták és csokidesszertek felhőiből egy egyszerű kérdéssel gyengéden visszaterelgetett az esőillatú, szilárd anyaföldre: „És a higiéniai engedélyt hogyan szerzed meg?“ Na paff. Majd meghívom ebédre az ellenőr-bácsikat-néniket! Tálalom nekik a gyömbéres-mézes pörköltet penne tésztával, vagy a sörös gulyást knédlivel, esetleg a fűszeres-vajas sült csirkét majoránnás krumplival, mustáröntetes friss zöldségsalátával, desszertnek meg a csokipudingot házi almakompóttal és tejszínhabbal. Jaj nem is! Inkább a körtés túrótortát, vagy az édes tejfölpoharat gyümölccsel á la Nóri. Ahh...

De addig is gyakorlásképpen szívesen főzök bárkinek, aki ad hozzá egy jó konyhát és állja az alapanyagok költségeit.