Már nyolcadik éve lakom mindenféle más helyeken, mint otthon. Hatodik lakhatási lehetőségemet fogyasztom, így a hatodik lakótársgárdát is. Azt hiszem, kezdek besokallni.

Az egy dolog, hogy fiatalok vagyunk és addig kell bulizni míg lehet, addig kell menni míg lehet, addig kell mindent kipróbálni míg lehet. De én néha ki szeretném magam aludni is. Utálom, mikor reggelente fejfájással ébredek, mikor el van gémberedve a derekam a kifeküdt matractól, és alig tudom mozgatni a végtagjaimat a zsibbadtságtól. (Mintha legalább 80 éves lennék!) Utálom azt is, mikor időben lefeküdnék, de nem tehetem, mert a szomszédban akkor kezdik rengető hangerővel hallgatni az idétlenebbnél idétlenebb indie-rock-slágereket. Vagy éppen szlovák népdalokat énekelnek a szembenlévő erkélyen...

Nem értem mért kell nekem ennek közvetett módon részese lennem. Fárasztó, és bár elalszom a zajban is, reggel úgy ébredek mintha le sem feküdtem volna. Persze, van olyan is mikor, óhatatlanul, valószínűleg az általam keltett zajt hallják mások, de igyekszem tekintettel lenni a nyugalomravágyókra.

Nővérem erre csak annyit mondott: „Minden úgy van jól ahogy.“ Sovány vigasz, kövér türelempróba.