Anne, e-vel a végén, egy vörös loboncú, szeplös árva. Anne, e-vel a végén, egy locsi-fecsi, minden lében kanál lányka. Anne, e-vel a végén, csúnyának tartja magát, ugyanakkor végtelenül hiú is. Anne, e-vel a végén, egy 13 éves lány, aki mielött Marilla és Matthew Cutbert befogadta volna, nem tartozott senkihez, nem szerette senki, és nem volt kebelbarátja. Anne Shirley, az Anne végén e-vel, a legszebb, legvirgoncabb képzelöerövel megáldott lányocska, akinek 13 évet kellett várnia, hogy az elsö álma, hogy végre szeressék, valóra váljon.
Tegnap, hosszú idö után, újra láttam a filmsorozat elsö részét. Bevallom, párszor a könnyem is kibuggyant a sokszor túlságosan is patetikus jeleneteken, de nagyokat is kacarásztam a régies szövegen és kifejezéseken, meg azon, ahogy Rachel Lynd megsértödik. (Az öreghölgy, mint egy mérges pulyka, és persze egyértelmü, hogy ö provokálta Anne dühkitörését.) A régi öltözetek, a hön áhított buggyos ujj, az édes meggybor és Diana, Gilbert Blight kacsingatásai, a vadregényes táj...Ezek közül az öltözeteket és a vadregényes tájat szeretem a legjobban.
A hosszú szoknyák, a hosszú szárú cipök, a fehér fodros, magasnyakú blúzok, csinos kiskabátok, a kontyba tüzött haj, mind egy mára már letünt korszakot idéznek. Amikor a homokfutó és a vonat volt az egyetlen közlekedési eszköz a bicikli és a két szép lábunk mellett. Amikor nem volt telefon és tv, se nem íméleztek az emberek, hanem, akárcsak Anne és Diana, titkos jelekkel váltottak üzenetet. És a szerelmek is lassan alakultak. Nem bújtak ágyba elsöre az emberek, nem is használtak anti-bébi dolgokat, nem is váltak el egymástól a házastársak. Persze, ennek a kornak is megvannak az árnyoldalai. Kezdhetnénk a nök választójogának hiányával és sorolhatnánk sok mindent. Mégis, valahogy varázslatos a manuális munkavégzés, a végtelen nagy séták, a délutáni tea, a hosszú szoknyák korszaka. Talán az emberek is sokkal nyugodtabbak, türelmesebbek és tisztánlátóbbak voltak mint manapság. Olyan jó lenne ez ma is.
És a vadregényes tájak... Kosztolányi a "koporsó" szót tartotta a legszebben hangzónak, nekem viszont a vadregényes a kedvencem. Zabolátlan, magas fü, suhogó erdö, végtelenbe veszö földút, könyvbe illö illusztráció mégis a képzelet korlátlan és valóságos tág tere. Mennyivel kedvesebb ez, mint a betontenger, a kockaépületek, a sugárút, a buszmegálló... Ugyan nem szeretnék megbetegedni ebben a korban. Orvos nincs csak 20 mérföldnyire, jó esetben a pap is kiér feladni az utolsó kenetet. Rég elmúlt ez is, és ez se volt fenékig tejfel. Vajon mért sóvárgok utána mégis?
