Mint tudjátok ezt az akadémiai évet Amerikában töltöm, az Ave Maria Egyetemen, Ave Mariában, Floridán. (Igen, tényleg ez a neve a városnak.) Három napja érkeztem meg eme vadregényes egyetemi városkába a nagy semmi kellös közepére. Körülöttünk csak zöld, meg tó, meg mocsár, meg óriásszöcskék, melyek sárga-zöld színekben pompáznak és figyelmes szemekkel kísérnek mikor az akadémiai épületbe megyek befele.

Nagyon más itt minden, de hiszen nem is számítottam másra. Mindenki nagyon kedves és érdeklödö és felcsillan a szemük mikor megjegyzem, hogy szlovákiai vagyok és elámulnak mikor megtudják, hogy három különbözö nyelvet beszélek folyékonyan. Freshmanekkel vagyok körülvéve többnyire, vagyis 17-19 évesekkel - kicsit öregnek is érzem magam közöttük. A koleszszobám óriásinak számít a malomvölgyi viszonyokhoz képest, és egyenlöre egyedül lakom. Egyenlöre, mert valószínüleg már holnap átköltözöm a szomszéd szobába, ahol egy lányocska szintén egyedül van. És nem fogjátok elhinni hogy hívják! Lilla Lukacs. Ugye milyen magyarosan cseng? Elég hihetetlen nem? Nagyon féltem attól, hogy nem lesz kivel magyarul beszélgetnem majd, erre rögtön az érkezés után vele futottam össze a folyosón.

De a lényeg amit szerettem volna veletek megosztani: Mikor hosszabb ideig külföldön tartózkodtam eddig, az érkezés utáni elsö nap reggelén mindig valami hihetetlen pánik kerített hatalmába. Bénító, gyomorszorongató, megríkató "hazaakarokmennimostazonnal"-érzés, amit csak kínkeserves eröfeszítések árán tudtam legyözni. Most viszont gond nélkül ébredtem, eszembe se jutott, hogy haza akarok menni és egyáltalán nem bénultam le. Megkönnyebülés volt erre rájönni. Azt hiszem ez is azt mutatja, hogy majd minden eljövendö honvágyas bögés ellenére is, jó helyen vagyok és nem véletlenül kerültem ide.

PS. Elnézést a szedett-vedettségért. Egyfolytában halálosan fáradt vagyok az idöeltolódás miatt.