8-tól kezdem. A nyolcadik napon újra fel kell ülnöm a repülögépre. Amitöl még mindig kicsit összeszorul a ... mindenem, de már nem olyan szörnyü mint augusztusban. Csak mert most már nem a végtelen ismeretlenbe kell belevágnom.

A kettövel ezelötti bejegyzésben már írtam erröl a különös, visszás érzésröl, hogy mennyire vártam a hazautat, amikor meg itthon vagyok egyfolytában csak zsémbeskedem és nem tudok mit kezdeni az itthon kapott idövel. Most megint minden visszaváltozott a rózsaszín-szemüveges állapotra. Talán igaz a mondás, hogy akkor értékeljük igazán amink van, amikor már elvesztettük vagy távol kerülünk töle. Most, hogy újra el kell mennem megint minden jó és szép és nem akarom itthagyni. Pedig muszáj lesz. De a tavasz mindig gyorsabban eltelik, mert a tavasz mindig mozgalmasabb mint a tél. Legalábbis reménykedem, hogy így lesz.