Valahogy most nem megy a szekér, mondaná ilyenkor egy kocsis. Vagy ennél cifrábbakat is. Annyi sok gondolat kavarog a fejemben, amikor leülök írni mégis szanaszét repülnek. Talán csak meg kell várni míg leüllepednek, talán meg se kéne öket írni. Ezért tudnak úgy odalenni az írók? Azon aggódnak, hogy amit leírnak leírhatják-e, jól írták-e, úgy értik ahogyan és amilyennek azt ö szánta?

Nem egyszerü bármit is papírra/képernyöre vetni. Kriszta legutóbbi bejegyzése kapcsán, ahol azt említette, hogy bármit meg lehet tanulni 10 000 óra gyakorlással, femerült bennem, hogy akkor az írást is, és mégsem vagyok reménytelen eset. Rögtön el is határoztam, hogy gyakorlásképpen minden nap írok legalább egy posztot. Azért nem csak úgy sima papírra, vagy új fájlba, mert így sokkal nagyobb tétje van. Általában egynél többen olvassátok ezeket az oldalakat, és csak reménykedem benne, hogy valami hatással is van rátok a tartalma. És bizony a szónak súlya van. Amit igazából még csak most ízlelgetek és tanulgatok. Talán addig nem is fog igazán jól menni az írás amíg ezt teljesen meg nem tanulom.

Mégis minden igyekezet ellenére a legutóbbi posztok egész furcsán hangzanak mikor pár nap múlva újra látom öket. Érzem, hogy valami hiányzik, és nem az igazi. Mégis a türelmeteket kérem. Állítólag gyakorlás kérdése. Valahol azt is el kell kezdeni.

(Ui. megosztom a vicces elírást: az írás helyett elöször irtást írtam... hm... talán azt is meg kellene tanulnom)