Na, gyerekek, bocsánat Kedves Olvasó, elértem azt a pontot, amikor már szinte minden mindegy.

Napok óta nem aludtam ki magam. A mára aktuális két darab esszéböl csak egy készült el. És ahelyett, hogy fejvesztve próbálnék még valamit összehozni, és 5 oldalban elmondani Odüsszeuszról és Aeneászról az alvilágban, itt ülök és a blogom fikszírozása közben anyukámmal csetelek. Hát nem szép az élet?!

Minden szép és kellemes és nyugodt. És mindenre van idö, amire csak akarod.

Ráadásul a reggeli edzést is átaludtam. Egyszerüen képtelen voltam kimászni az ágyból és felölteni a csini kis spandex-shortomat.

És nem, nem bennem van a hiba. Most nem vagyok hajlandó felelötlennek tartani magam, mégha annak is tünök (még magamnak is! ajjj...).

Van úgy, hogy egyszerüen összejönnek a dolgok, kicsúszik a lábad alól a talaj, túl sok minden van egyszerre, nem gyözöd a tempót, vagy nevezd ahogy akarod. Egyszerüen van ez így. Aztán elmúlik, felállsz, és új lendülettel, erösebben és vidámabban mint annakelötte, újra nekivágsz ennek az életnek nevezett dzsungelnek. Juhejj!!