"Az ismeretlentöl mindig felünk, aggódunk, izgulunk. Ha ez nem lenne, nem is lenne érdekes és hasznos a dolog, csak azok a lépések visznek ELÖRE, amelyek nehezek, a sziklas-szük úton vezetnek, amelytöl mi magunk tartunk, hacsak kicsit is. Tudd, hogy ez igy van jól, ha növekedni akarunk bölcsességben, tudásban és bizony szeretetben is, félelmetes döntéseket kell hoznunk."

Írtam volt ezt kedves jürgen barátomnak mikor Brémába utazott ki tavaly 10 hónapra. Most fordult a kocka és én utazom. És most érzem igazán a félelmetes szó súlyát. Az új emberek, új helyek, új szokások, új élet gondolata nem csak izgalommal töltenek el, hanem bizony félelemmel is. Söt! A tudat, hogy mennyi mindent és mindenkit itthon kell hagynom, megesik, hogy pánikba kerget. Olyan ez, mintha váratlanul hideg, ragasztós kézzel markolásznák a pici szived, nehezebben veszed a levegöt és hirtelen nincs egy ép gondolatod. Összerándul a gyomrod, elmegy az étvágyad, az arcodra kiül a reménytelenség és az ijedelem. Nem vagy másra képes, mint üres tekintettel bámulni magad elé, vagy valakinek az ölelésébe menekülni, hogy ö védjen meg.

Azt hiszem két dolgot tehet ilyenkor az ember. (1) Küzdesz ellene, és próbálod magad meggyözni a dolgok ellenkezöjéröl: minden rendben lesz, nincs semmi amitöl félned kellene, ne ess már pánikba, nem vagy te sajtból!!! És ehhez hasonló gondolatokkal próbálod elhessegetni azt, ami tulajdonképpen belöled fakad. (2) Hagyod. Egyszerüen megengeded magadnak, hogy pánikba ess: gyere csak, idövel úgyis rendbe jövök.

Nekem eme kettes eset lett segedelmemre. (Hehe) A pánik olyasvalami mint egy háló - ha egyszer beleakadsz és kapálózol, csak még jobban belegabalyodsz. Abbahagytam a kétségbeesett kapálózást és azt vettem észre, hogy a szörnyü szorongás mérhetetlen szomorúsággá szelídül. Persze, a szomorúság se egy kellemes dolog, de végre lélegzel, és lassan kitisztul a fejed.