Kicsit több mint 4 hónapig tartott a hallgatás. És most is csönd van és nyugalom. Csak a gyomrom korog, mert nem szeretek egyedül enni. Mert egyedül vagyok itthon. A nagy házunk idötlen idök óta most elöször ilyen lakatlan és hallgatag. Ijesztö, de nyugodalmas. A fodrász, a reggeli, a kényelmes tévénézés és mindenféle ügyek intézése után kénytelen vagyok most már szembenézni és meghallgatni a saját gondolataim. És talán ama önzö célból is, hogy jobban megértsem öket leírom és megosztom veletek is a nagy utazás "belsö" elözményeit.

Merthogy az újrakezdést az a tény váltotta ki, hogy elutazom, és messzire és sokáig leszek ott. Azt hiszem nem igazán fogom fel ennek a súlyát, és talán nem is baj, így nincs lehetöségem viszakozni és megbánni, "mi lenne há"-kat gyártani. Egy hét múlva elutazom a messzi Amerikába, egész pontosan Ave Mariába, Floridába. Kaptam egy nagyon jó ösztöndíjat és elszántam magam, hogy végigcsinálom. Aki ismer már gimi óta tudja, erre vágyom már a gimi óta :) És most tessék itt van.

Nagyon nehezen megyek el itthonról, éppen azért, mert már kezdtem megszeretni az életem. Jól éreztem magam benne, terveim voltak, céljaim, lehetöségeim, amelyeket most kis idöre - kerek egy évre - el kell halasztanom bízva abban, hogy nem szünnek meg, csak késöbb teljesednek be. Az elmúlt pár nap pedig kivételesen sokat adott. A hétvégi TANDEM-képzés, a beszélgetések, az új emberkék és a régiek is, a borozás, a közös reggeli a csoptársakkal, a névjegykártya, a vásárlás, a HomoDram... Szivem szakadoz, hogy itt kell hagyjalak benneteket, de tudom, hogy most el kell mennem, hogy utána olyan életet élhessek, amilyet igazán szeretnék. És most azt hiszem ez a legfontosabb.