Itt az ideje, hogy összeszedjem magam és elmondjam nektek, hogy az ember magában hordozza a csalódásokat. Bárhová megy, bármibe is kezd a csalódás ott van benne; nem múlik el, nem marad otthon; ragaszkodik hozzám és én is hozzá. Nem értem, mért nem tudom elfelejteni, túllépni rajta, nem foglalkozni vele. Nem értem, miért is nem tudom pontosan megfogalmazni miben is csalódtam. Minden valószínüséggel magamban.

Mindig mikor új helyre kerülök elfog ez az érzés. Föleg mikor egyedül vagyok. Nem a magány ez. Hanem a tudat, hogy nem változtam. Annak ellenére hogy szerettem volna. Minden költözés egy újabb idöszakot jelent. Egy új kezdetet, mikor tiszta lappal indulhat az ember, és mindent elkezdhetne úgy csinálni, ahogy azt elképzelte, ahogyan szeretné, ahogyan jónak látja. És most megint itt vagyok egy újabb költözéssel, új hellyel, új emberekkel, új lehetöségekkel és úgy érzem nem használom ki öket, nem csinálom azt és úgy, ahogy elképzeltem. Elvárásokat, követelményeket állítottam magammal szemben és MOST azt érzem, elbuktam. A saját képességeimben csalódtam. És az elsö költözésem óta, 15 évesen Komáromba, magamban hordozom ezt az érzést, ami elkerülhetetlenül a felszínre tör minden egyes újabb költözéssel.