"Mily csodásak léptei annak, ki az örömhírt hozza!"

Csütörtök délelőtt szépen sütött a nap, kellemes volt a levegő. Élveztem, hogy minden(k)i kicsit kivirul. Viszont aggódtam az elintézendő ügyek miatt a pesti részképzéssel kapcsolatban, izgultam és a szép idő ellenére nehéz volt a pici szívem. A belvárosban közlekedve kellemes zenére lettem figyelmes, azt gondoltam valamelyik boltból hallatszik ki a rádió. De nem. A Laurinská utca sarkán egy fiatal zenész öltönyben (!) hárfázott. Igen, hárfázott. Igen, azon a böhömnagy húros hangszeren játszott. Ráadásul csodálatosan. Meseszerűen. Sietnem kellett és csak lelassítottam lépteim, de nem tudtam megállni, hogy ne tekingessek folyton vissza rá.

Visszamentem.

Megálltam.

Hallgattam.

Mosolyogtam.

Mit mosolyogtam! Kacagott, nevetett, ficánkolt vidáman a pici szívem! Hevesen, de megkönnyebülten dobogott és örült és boldog volt és mindent elfelejtett és semmi sem lohaszthatta le az egyre szélesedő, mély és sokáig tartó, belső mosolyt, még a komor, akadékoskodó tanszékvezető sem. És ekkor megszólalt: „Az ilyen művésznek virágot! Tapsot! Mosolyt, ölelést, meleg kézszorítást! De izibe!“ És én hallgattam rá, és kerestem gyorsan egy virágárust...

Sokszor nagyon kevés elég, hogy vidámabban, szívünkben is mosollyal nézzünk szembe akár az egész világgal.