Muszáj. Kell. Szükséges. Elengedhetetlen. Elkerülhetetlen. Kötelező.

 

Sok mindent el kell viselnünk. Még több dolgot muszáj megtennünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Olyat is, ami nem ínyünkre való. Olyat is, amin senki sem tud változtatni, ami egyszerüen úgy van ahogy és kész. Az ilyen helyzeteket többnyire az "Ami nem öl meg, az megerősít!" és a "Menni kell, hát menni kell!" kijelentésekkel szoktam megoldani magamban.

 

Ha le akartam vizsgázni meg kellett tanulnom az anyagot, még akkor is ha nem érdekelt vagy feleslegesnek tartottam az adott tantárgyat. Ha sorba kellett állni, kivártam míg sorra kerülök. Ha döntenem kellett, döntöttem és viseltem a következményeket. Hogy tavaly elutaztam Amerikába, az is egy muszáj volt. Nem engedhettem, hogy elhatalmasodjon rajtam a kényelmesség és leintsem a lelkiismeret-furdalásom egy korábbi bukás miatt. Azt, hogy most magányos vagyok és szomorú, ezt is valamiféle szükséges dolognak tartom, ez is következménye egy döntésnek. Ezen is túl kell lennem, hogy teljes ember legyek. Mégis ennek tudatában szánalmas, mennyire nem tudok ezzel az állapottal kibékülni. Hónapok óta tart már. Voltak napok, időszakok mikor kicsit könnyebben viseltem, mert lekötöttek a kötelességek, tanulás, vizsga, barátok. De nem múlt el. És most, hogy itthon vagyok, magamban, csak még jobban eluralkodik rajtam. Ezért muszáj, ezért kell kényszeríteni magam a munkára, a tervekre, arra hogy ezt a blogot is írjam. De nagyobb e a muszáj, mint az elhagyatottság?