Egy olyan nagyvárosban mint Prága szombat reggel 8kor még senki sem jár az utcán. Már fél 8kor talpon voltam. Varázslatosan sütött a napocska, friss levegö, hajnali utcazaj, amit annyira szeretek. Rajtam kívül csak az árukihordók és az utcasöprök müködnek. Kis sétát teszek, felfedezem a környéket, hol is lakunk egyáltalán. Bevásárlás a kék-fehér üzletben, friss kalács reggelire. Mikor visszaérek negyed 9 tájékán a többiek még mindig durmolnak. Türelmetlen vagyok. Hiányzik a reggeli kávém. Fogom magam és újabb sétára indulok, most az ellenkezö irányba. A Vencel térre jutok. Meglátom valahol a messzeségben az amerikai kávéház-lánc zöld-fehér, mágikusan hívogató cégérét és nem tudok ellenállni a nosztalgiának. Bemegyek. A pult mögül örökmosolyú szöke herceg kérdezi miben segíthet, angolul. Majdnem elsírtam magam. Can I help you? A büvös mondat ami tavaly nyáron az én számat is kismilliószor elhagyta. A nyár szabadsága, az óceán illata, a bálnales, a kis hajóút a fönökkel, lányok a munkából, a sok csoki és fudge...mind benne vannak ebben az egy mondatban. Kértem egy tejszínhabos duplacsodát, kivételesen nem elvitelre. Leültem az emeleten, mögöttem egy csapat angol fiatal reggelizik. És csak bámulok kifelé a térre.