Annyira nagyon szeretnék hazamenni kicsit. Annyira, hogy eljött az elsö honvágyas sírás ideje. Szomorú, de így van. Nincs rá különösebb okom, hiszen nagyon jó helyen vagyok, kedvesek itt az emberkék, az egyetem jó színvonalú, mindig van mit csinálnom, és az evezös-edzéseket is kezdem élvezni. Tulajdonképpen egész jól mennek a dolgaim. És gyakran kapok mindenféle jelzéseket otthonról is - levelet, képeslapot, ímélt. A héten az egyik kishúgom kedveskedett egy 6oldalas beszámolóval :)

Azt hiszem mindössze annyi történt, hogy mérhetetlenül fáradtan ért utol ez az érzés. Olyan jó lenne, ha most elmehetnénk sörözni egyet és megvitathatnánk az élet nagy kérdéseit, és nagyokat nevetnénk, vagy nagyokat sírnánk együtt.

U.i.: most elmegyek aludni, bár a holnapi latindogára még nem igazán tanultam, és asszem kihagyom a reggeli futást is most kivételesen. Kimerültem.