8-tól kezdem. A nyolcadik napon újra fel kell ülnöm a repülögépre. Amitöl még mindig kicsit összeszorul a ... mindenem, de már nem olyan szörnyü mint augusztusban. Csak mert most már nem a végtelen ismeretlenbe kell belevágnom.

A kettövel ezelötti bejegyzésben már írtam erröl a különös, visszás érzésröl, hogy mennyire vártam a hazautat, amikor meg itthon vagyok egyfolytában csak zsémbeskedem és nem tudok mit kezdeni az itthon kapott idövel. Most megint minden visszaváltozott a rózsaszín-szemüveges állapotra. Talán igaz a mondás, hogy akkor értékeljük igazán amink van, amikor már elvesztettük vagy távol kerülünk töle. Most, hogy újra el kell mennem megint minden jó és szép és nem akarom itthagyni. Pedig muszáj lesz. De a tavasz mindig gyorsabban eltelik, mert a tavasz mindig mozgalmasabb mint a tél. Legalábbis reménykedem, hogy így lesz.

Én is törékeny vagyok. Ha a postán feladnám magam, kérnék egy "fragile" matricát a homlokomra. Vagy inkább a szívem fölé?

Sokan mondják mostanság, hogy a nagy lehetöség meg a floridai meleg ellenére sem lennének szívesen a helyemben és vállalnák be ezt az évet Amerikában. Én meg de. És minden kellemetlenség, szomorúság és talán sok feleslegesnek tünö indok ellenére, meg a nagy anyagi megterhelés ellenére sem bánom, hogy augusztusban igencsak hirtelen döntöttem erröl az évröl. Sokat tanultam, sokat tapasztaltam, megerösödtem. De ez nem jelenti azt, hogy mindig sziklaszilárdan állok a helyemen és nincs ami lesújtson vagy kibillentsen.

Igenis, törékeny vagyok. Ez tény, bármennyire is szeretném tagadni, vagy legalábbis áhitozom arra, hogy ne így legyen. És nem is olyan régen nagyon is összetörettem. Próbára tétettem, és porrá zúzattam. Még jó, hogy Isten kegyelme az apró szilánkokra törött picinyke engem is össze tud újra és újra ragasztani.