Sokszor utolsó pillanatban mentem el vizsgázni. Az is megesett, hogy utolsó utáni pillanatban adtam le valamilyen munkát. Hajszálon múlott, de eszembe jutott a végszó a színpadon és nem zavartam be. Vagy épp az utolsó utáni pillanatig vártam, és elrontottam a jelenetet és kicsúsztunk az időből. Egy röpke momentum alatt döntöttem el, hogy mégsem futok a villamosra és ez megmentette az életem. Néha egy jó gondolat csak egy pillanat szüleménye és végül egy egész történet kerekedik belőle. Meggondolatlan, pillanatnyi haragos fellángolás eredménye volt, hogy bécsi kirándulásunk alkalmával Máté barátomhoz sikertelenül hozzávágtam egy gyurmaadagot, ráadásul nem is rá haragudtam meg. A perc töredéke alatt futott át az agyamon egy különös emlék és ott mutatkozott meg. Az utolsó hármas-ölelés a lányokkal mikor Lívit búcsúztattuk, töredéke volt annak a napnak. Vagy hogy most itt ülök és zenét hallgatva felidézem ezeket a momentumokat... ahogy leírtam elillant. Balázs legutóbbi ölelése az írben. Hózival a vasútállomáson, mikor meggyőződtem róla, hogy Hózi nem az ölelések híve. Zolival, mikor a komódot raktuk össze és tudtam, de nem akartam elhinni, hogy valami elromlott és menthetetlenül meg akartam javítani. Mikor hárfahangot hallottam Pozsony utcáján. Hogy Peti almás-fahéjas teát kért a fekete helyett. Ahogy Erika pomelot eszik. Amikor anyukám azt mondja: „No. Mondd.“ A végtelen tenger partra csapódó hullámaival a lábamat mossa Barcelona tengerpartján és a nap lassan halovány rózsaszínre festi az ég alját és eszembe jut, hogy nincs nagyobb művész a Jóistennél.