A hétvégén találkoztam velük Komáromban. Amúgy meg Pécsett, Budapesten, Madaron, zarándoklatokon, képzéseken vannak szanaszét az országban.
Ha visszatekerhetném életünk filmjét a komáromi évekhez tekerném. A másodikhoz mondjuk, mikor már nem voltam "ciki lány", hanem én is "közétek" tartoztam. Oda, mikor kezdtük ízlelgetni milyen is megbízni egymásban, mikor éreztük hogy számíthatunk a másikra bármikor, mikor mindennap jó volt együtt lennünk, egy sör mellett, az iskolai menzán, az iskolabálon, a szalagavatón, a matekórán. De nem lehet. Az idő feltartóztathatatlan. És mindannyian tudjuk, hogy ennek így kell lennie. A saját lábunkra kell állnunk és megtalálni a helyünket. Mégis vágyakozom vissza.
Szeretem mikor így találkozunk, összejövünk páran és úgy tudunk beszélgetni mintha mindigis együtt lettünk volna, mintha gyakrabban találkoznánk. Körüllengi az asztaltársaságot a kölcsönös bizalom, a belső megérzések. Egy pillantásból tudjuk a másik mire gondol. Nagy bűn, ha szeretném, hogy ez gyakrabban megtörténjen? Önzőség, ha közelebb szeretnélek benneteket tudni? Titeket, akik megértitek minden rezdülésem, felüdítetek a szomorúságban, velem vagytok a bajban, és minden hibám ellenére is szerettek. És én is titeket.
